– Főnök, tudja, mit álmodtam?
– Nem, Minirevizor, de majd csak elmondod. Addig is ne álldogálj a sapkámon, hanem hajlítsd meg a derekad, vedd fel a földről és tedd fel a fogasra!
– Bocs, Főnök, nem vettem észre, hogy a fehér sapkáján állok. Különben azt álmodtam, hogy beidéztek az Ügyfélhivatalba!
– Ügyfélhivatalba?! Te még nem ébredtél fel, Minirevizor? Nincs is ilyen hivatal!
– Persze, hogy nincs, Főnök! Ezért álmodtam vele. Álmodni olyanokról szoktunk, amelyek nem léteznek, vagy nem történhetnek meg soha.
– Ebben is tévedsz, mint sok mindenben! Én rendszeresen az anyósommal álmodom, és ő valóban létezik…
– Részvétem, Főnök. Elmegy a tettlegességig, vagy előtte felébred?
– Semmi közöd hozzá, Minirevizor! Még a végén elterjed rólam, hogy verekedős vagyok! Egyébként délután éppen hozzá megyek, bent fekszik a kórházban. Valami baleset érte, megcsúszott a borotvám habján… No, folytasd! Milyen volt az az Ügyfélhivatal?
– Ne is kérdezze, Főnök! Azaz, jó, ha kérdezi, mert el akarom mesélni, mi is történt valójában. Úgy képzelje el, mint a mi ügyfélszolgálatainkat, de ott az üvegfal nem bennünket, hanem az ügyfeleket veszi körbe. Ők vannak a mi helyünkön, mi meg az ő helyükön!
– Ez érdekes, és rád is vall, hogy marhaságokat álmodsz! Folytasd, mert nagyon érdekel, mikor vágnak kupán álmodban.
– Szóval, ahogy beléptem a fogadótérbe, hallom, hogy hátam mögött becsapódik az ajtó! Hátranéztem, de akkor már kívülről fordult a kulcs a zárban, menekülni sem tudtam. Akkor vettem észre, hogy a fogadótér nem más, mint egy üvegkalitka, amely kívülről körös-körül le volt függönyözve, és mindegyik oldalán vészesen nagy, az iratok be- és kiadására alkalmas nyílást vágtak az üvegen. A függönyön túlról egyre erősödő neszeket, durva hangokat és lábak dobbanását hallottam.
– Ez nagyon félelmetes, és szintén rád vall, Minirevizor. Mert te mindig cidrizel, ha ügyfelet látsz.
– Főnök, szerintem maga is betojt volna, higgye el! De figyeljen, mert még nincs vége! Egyszer csak az előttem lévő falról elhúzták a függönyt, és egy mérges ügyfél nézett be a nyíláson, a bajusza egészen leért a derekáig, és azt mondta: „Mi van, hapsikám, elkezdtünk ügyintézni?”
– Nem „kezdtünk el ügyintézni”, – feleltem, – mert nekem semmi ügyem nincsen. És különben is, kicsoda maga?
– Én egy ügyfél vagyok, a te rémálmod, hapsikám! – nézett egyre dühösebben az ügyfél. – Nem emlékszel, D’Artagnan? Te nem adtad ki nekem a jövedelemigazolást! Azóta se tudtam megemészteni, hogy elvesztettem azt a behajtói állást. Most fordul a kocka! Akármennyire is szeretnéd, semmit sem fogok kérni tőled! Csak húztam egy számot, ideálltam, és feszt nézlek egy darabig. Míg el nem szégyelled magad, hogy a múltkor nem intéztél semmit. Addig nézlek, míg le nem telik az éjszaka és te munkától fáradtan ébredsz majd.
– Ne kíméld a tatárt! – rántotta szét a fülke bal oldalán lévő függönyt egy termetes asszonyság! – Az ilyennel nem lehet beszélni! Nekem olyan határozatot adott át, amin nem volt dátum, így soha nem tudott jogerőre emelkedni! Az indoklásban meg annyira határozatlan volt, hogy az ügyfélre bízta, kiszabja-e a mulasztási bírságot!
– Ne mondja! – csodálkozott a bajszos férfi. – Ennyire hivatása alján lenne? Mondja csak, mi a maga besorolása? Pinceszint? Miért nem ment botkormányszerelőnek, azt legalább nem tudja senki lábára ejteni!
– Ez mind csak szöveg! – húzta el a jobb oldali függönyt egy iskolás lány. – Én a mai napig nem tudtam elintézni, hogy ne az anyám nevén tartsanak nyilván! Állandóan azzal jönnek, hogy adjam be a négynullaháromötvenkettest, erre valljam rá a nullanullakéttéhuszonhármast, de ha ez nem sikerülne, – aminek nagyon nagy a valószínűsége, mert nem lesz olyan ember, aki ezeket a bevallásokat valóban feldolgozná -, akkor próbálkozzak a nullatizenötperdédétével, vagy vásároljak egy liter ecetet és öntsek le vele bármilyen piszkos felületet, garantáltan oldani fogja.
– Nagyon jól mondja! – bólogatott a bajszos, és a pultra dobott tizenkét egyforma bevallást, amelyek emelkedő dátummal követték egymást. – Én is beadtam ezeket, de mire mentem vele?! Csak minden másodikat dolgozták fel, azon a címen, hogy durvaságok! Hát lehet így beszélni velünk, ügyfelekkel?!
– Jó, nem kell mindenben az igazságtalanságot keresni! – csitította a bajszost a termetes asszonyság. – Az nem durvaság, hanem duplaság, és akkor mondják, ha maga kétszer egymásután adja be ugyanazt. Ez érthető, az viszont már nem, hogy nem változtathatunk a nyomtatvány szövegén! Én csak a határidőt akartam módosítani, ezért húztam át pirossal, és nézzék meg, mit tettek velem! Beidéztek! – lobogtatta a feje felett a papírlapot. – Mégpedig ez a suttyó, ez a kalitkabetyár!
– No de asszonyom! – próbáltam megszólalni, de ekkor a hátam mögött is surrogott a függöny, és egy főiskolás korú élsportoló meredt rám, szemöldöke vészjóslóan a magasba emelkedett, jobb kezében félig kitöltött sárgacsekk, bal kezében toll, amelyből megállás nélkül csepegett a tinta.
– Még udvariatlanok is vagyunk? – kérdezte, és a csekket a pultra téve, egy láncos buzogányt kezdett forgatni a feje felett. – Ütöttem már meg főnyereményt, veled is elbírok, töpörtyű! Már két hónapja nem akarnak állományba venni, mint munkanélkülit, mert nem adtok igazolást, meg a SPURI kártyáért is össze-vissza küldözgettek! És ha nem leszek mihamarabb munkanélküli, akkor feketén sem fognak tudni alkalmazni az éjszakai életben, és ha nem alkalmaznak engem feketén az éjszakai életben, akkor gondoskodni fogok arról, hogy erre ti nappal se legyetek képesek!
– Hé, fiatalember, ne olyan hevesen! – szólt közbe a bajszos. – Agyon ne üsse D’Artagnan-t, még froclizni akarom egy darabig! Rázza rá a tintát nyugodtan, de még ne csavarja le a fejét. Meg akarom kérdezni, miért mondta nekem a múltkor, hogy a hatszázhuszonötödik sorba kell írnom azt, amiről kiderült, hogy a négyszáznegyvenkettedikbe kellett volna; de ha azt írom, hogy kizárólag bioboltba termelő, adószám nélküli földműves vagyok, aki kockába tett kockával nyilatkozik arról, hogy hámozva adta le a dinnyét, továbbá a csemegealmát nem kőolajszármazékokkal tartotta megfelelő hőfokon, hanem a kezében tartva biztosította az előírt huszonkét fokot, akkor csak a felét kellett volna bevallanom annak, amit így kétszeresen vontak le tőlem. MIÉRT??!!! – üvöltött most már bele fülembe, és én percekig nem hallottam semmit, csak a visszhangot a másik oldalról.
– Bár ne hallottam volna, Főnök! Mert ismét a termetes asszonyság vette át a szót, de ekkor már mindenfelől üvöltés hallatszott, panaszok áradata áramlott felém, és én csak álltam, csak álltam, csak álltam… míg a termetes asszonyság be nem nyúlt a résen, és meg nem ragadta kabátom gallérját.
– Ébresztő, Nyálhuszár! – kiáltott rám. – Mi lesz a jegyzőkönyvemmel! Ellátod záradékkal, te löttyedt aktakukac? Miattad nem tudok fellebbezni, a férjem meg közben kiissza a pincéből az apportnak szánt bort, ami miatt a büntetést kapom! Hát igazság ez?!
– Várjon addig, míg édesapám megérkezik! – szólt rá az iskolás lány. – lelkemre kötötte, hogy be ne adjak egyetlen bevallást se, amíg ide nem ér, nehogy itt is elveszítsem az ártatlanságomat! Ő most egy munkanélküli szabad kőműves, és lapáttal jön, hátha akad útközben valami munkája… Gondolhatja, hogy be van rágva ezekre itt – mutatott rám, és copfjával megfenyegetett. – Malac térdkalácsa van belefonva – mondta elszánt hangon, – és nagyot tud ütni. Úgyhogy ehhez tartsa magát, ügyintéző bácsi!
– Nekem hetes a számom, úgyhogy előrébb vagyok, mint maga – szólt közbe az élsportoló, és tintától frecsegő tollát támadólag a bajszos felé fordította.
– Nekem nyolc! – vont vállat a bajszos. – Ugyanis nekem hat. Mármint a számom. Láttam is, amikor jött, kétszer megbotlott a lépcsőkön.
– Ne is mondja, még ez is! – kezdett kiabálni a termetes asszonyság. – Hát direkt úgy csinálják ezeket a lépcsőket, hogy az ember megbotoljon bennük! Van, amikor a fejem állít meg, a pultnál!
– Ez is része az ügyintézésnek! – legyintett a bajszos. – A megalázás! A várakoztatás! Ezt akarják, meg hogy mire odajutunk, mindenbe belenyugodjunk! Hogy aláírjunk, beleegyezzünk, igazoljuk, átvegyük, csatoljuk meg tanúsítsuk! Aztán meg igyuk a levét annak, amit tettünk!
– Eddig az volt a baj, hogy nem volt sorszám, – szóltam bele megbántott hangon az egyre elfajuló társalgásba, – és az ügyfelek ököllel döntötték el, ki a következő! Most, hogy minden témakörre kidolgozott hívórendszert építettek be, hiányolják az erőszakot? Emberek! Térjenek már észhez!
– Látja a láncos buzogányt? – ütötte meg az üveget az élsportoló a hivatkozott szerszámmal, amitől az anyag kissé megrepedt. – Hát válogassa meg a szavait, azt ajánlom! Itt mindenki dolgozó ember, aki a saját szabadidejéből áldoz a maguk nyakatekert rendszerére! Hát így intézze az ügyeinket, haver!
Egyszer csak megszólalt egy csengő, Főnök, és egy géphang kezdte ismételgetni, hogy „Öt perc múlva vége az ügyfélfogadási időnek! Tisztelt ügyfeleink, igyekezzenek!”, és ezt mondogatta még vagy hatszor.
Na, lett erre pánik és zűrzavar! Elkezdték bedobálni a bevallásokat, beadványokat, kiadmányokat, a csekkeket és a SPURI igénylőket! Egy ideig még hárítani tudtam, de már a térdemig ért a papír! Ekkor egy lapát ereszkedett alá, biztosan az iskolás lány édesapja érkezett meg, ezt követte az élsportoló buzogánya, amely fejbe talált. Még eszméletemnél voltam, amikor a termetes asszonyság kezdett átmászni az üvegfalon, de a bajszos ember pofonjait már nem tudtam kivédeni. Ájultan terültem el a fülke padlóján, és innentől kezdve minden sötét lett.
– Vagyis felébredtél, Minirevizor – mondta a Főnök. – jellemző, hogy ilyen hülyeségeket álmodsz. Na, szaladj csak kifelé, mert zajt hallok az ügyfélszolgálat felől. Vigyél ernyőt, mert ma a tojástermelők adják le a bevallásokat. Ha túlélted, munkaidő után hazamehetsz!
■
A történetek Renkó Ferenc: Minirevizor színre lép... és Renkó Ferenc: Minirevizor folytatja... című kötetekből valók.
Nézd meg ezeket is:
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: