– Halló! Jó napot kívánok! Minirevizort keresem!
– Jó napot! Én vagyok! Miben segíthetek?
– Nem segítség kellene, te írtál nekem sms-t, kispajtás, hogy hívjalak fel, de minél előbb. Hát most hívlak!
– Maga az, Pocok bácsi?
– Én hát, fiam! Meg se ismersz erről a reszelős, reszkető hangomról?
– Most már, ahogy mondja! Akkor mondja!
– Nem neked kellene nekem mondanod valamit, fiacskám? Lehet, hogy öreg vagyok, de nem feledékeny! Ezt rólad viszont nem lehet elmondani, minden szóra emlékeztetnem kell. Ezt nevezed te ügyintézésnek, hogy semmire sem emlékezel?
– Miért ilyen morcos, Pocok bácsi? Én is elfelejthetek ezt-azt, például a maga ügyére abszolút nem emlékszem. Emlékeztessen csak egy kicsit! Mintha valami bűzös dolog lenne…
– Csak sértegess, te kellemetlen, felfuvalkodott ficsúr! A hatalom árnyékában vagy ilyen merész, vagy genetikailag sérült az udvariassági faktorod!? Te tiszteletlen, pökhendi hivatalnok! Minek az ilyennek ügyfél, saját magát sem bírja elviselni, nemhogy szembenézzen az ártatlanokkal!
– Pocok bácsi, most tényleg elragadtatta magát! Nagyon jól tetszik tudni, hogy nem vagyok ilyen. Jól ismerte az édesanyámat, az édesapámat, a testvéreimet és engem is már vagy huszonöt éve. Tett bármelyikünk is rosszat Pocok bácsival?! Bántottuk magát egyszer is? Pedig apám szerint maga hetente piszkította be a kerítésünket, amikor éjfél után nagy nehezen hazatámolygott a Döbbenet kocsmából! Soha nem a maga portájánál állt meg, mindig a miénknél! De mi toleráltuk magát, dühünket egy szivacsból készült bábun vertük le, ami pontosan úgy nézett ki mint maga, de azokat az ellenszenves vonásokat nem ábrázoltuk rajta, helyette egy nagy, duzzadt malacálarcot tettünk rá, azt ütöttük. Csak azért mesélem el, mert régen volt, mi megbocsátottunk Pocok bácsinak.
– Én viszont nem bocsátok meg semmit, faragatlankám! A te apád valamikor a barátom volt, de csúnyán átvert, megalázott, kijátszott engem!
– Mivel is érdemelte ki Pocok bácsi ezt a kitüntetett figyelmet az édesapám részéről?! Merthogy biztosan igaza volt az öregemnek, maga már akkor is egy kezelhetetlen, duhaj ember volt!
– Az anyád!
– Már a mamát is bántani tetszik!? Vigyázzon, leteszem a telefont, és soha többé nem hívhat engem fel, maga.. .maga…
– Mondom, hogy az anyád! Az anyád miatt történt az egész! Én már apád előtt is udvaroltam neki, végül ő vette el tőlem Mancikát! Ha ez nem történik, akkor te most az én fiam vagy, és Pocok Mihálynak hívnak!
– Van Isten! Pocok bácsi, hálát adok édesapámnak, hogy közbelépett, és ez a szörnyűség mégsem következett be. Egyre szimpatikusabb nekem az öreg, most már sajnálom, hogy vén hülyének neveztem és magához hasonlítottam.
– Pedig fején találtad a szeget, potenciális gyermekem! Apád olyan mulya volt, hogy közeledni sem mert anyádhoz. Mancika végül megelégelte a dolgot, és maga lépett akcióba. Egyszer egymás mögött álltak sorba az üzemi étkezdében. Már majdnem elérték a leveses pultot, amikor édesanyád halkan felsikoltott, és ájultan rogyott a mögötte álló mulya apád karjaiba, aki még akkor sem kapcsolt! Anyádnak kellett ájult állapotban felajánlania, hogy mesterséges lélegeztetéssel élessze fel őt, továbbá emlékeztette azokra a mesékre, amelyben a leány attól tért ismét eszméletre, hogy a vitéz megcsókolta.
– És mit tett az a mulya apád?! Krákogott meg köpködött, és olyanokat kiabált, hogy fertelmes íze van annak a szájfénynek, amit Mancika használ! Meg hogy megrándult a dereka, most már az ételes tálcát sem bírja megemelni! Csoda, hogy Mancika nem vágta pofon ott, helyben!
– Most már fejezze be a parasztvakítást, Pocok bácsi! Egy szavát sem hiszem, inkább azt gondolom, hogy az irigység beszél magából! Meg azt, hogy maga nem kellett senkinek, főleg nem az én szentéletű anyámnak! Már csak azért is nehezen hiszem el ezt a változatot, mert maga mindig a törvény szélén egyensúlyozott, Pocok bácsi, anyám pedig szünet nélkül a törvényt szolgálta az illetéken! Ne tagadja a balhékat, azoktól volt hangos a Népújság akkoriban! Csak nem képzeli, hogy anyám komolyan szóba állt volna magával!
– Akkor te nem is tudod, hogy néhány évig egy osztályon dolgoztunk Mancikával? A végrehajtáson ismerkedtünk meg, együtt szőttük a szálakat a textiles maffia ellen! Azok az ítéletek mind hamisak voltak, édes fiam, csak színleg ítéltek el engem! Beépített ember voltam a Textilgóré Kft-nél, rám bízták a tilolást meg a bojkottálást, annyira megbíztak bennem! Később aztán meleg lett a talaj a lábam alatt, mert a góré lánya szerelmes lett belém, én meg nem akartam, hogy találkozgassunk! Egyszer aztán meglesett, amint Mancikával beszélgettünk, őt már figyelték a gazemberek! Így lettem én is gyanús, ezért kellett annyi pert indítani ellenem!
– Most már, utólag jól hangzik a dolog, Pocok bácsi, de édesanyám nem így mesélte! Ő kifejezetten árulónak tartotta magát, aki magával akarta rántani az ő ártatlan férjét, az én drága jó apámat! Ezért kellett cselekednie, Pocok bácsi!
– Hogy érted, hogy cselekednie?!…Csak nem ő jelentett fel engem a belső ügyosztályon, mint kettős ügynököt? Aki cukrot prédikál és tonnaszám lisztet ad el?!! Aki semmibe veszi a belső szabályzatot, és luftballonnal csap hirtelen zajt a liftaknában?! Ezt nem hiszem el! Ennyi év után kell megtudnom, hogy Mancika az ellenségem! Ha most nem omlok össze és megérem a nyugdíjkorhatárt, esküszöm, revánsot veszek a becsületemért!
– Hogy képzeli ezt el, Pocok bácsi? Leugrik a kilencedikről és menetközben szitkozódni fog? Vagy kiflivégekkel dobálja a mi családunkat? Merthogy egy tisztességes erőszakot sem tudok elképzelni magától, inkább egy sunyi támadást várok, egy szörnyű pletykát vagy hirtelen villanyoltást a lépcsőházban, hogy mindenki essen le arról a lépcsőfokról, amelyen éppen áll!…Fejen találtam a szöget, Pocok bácsi?!
– Ennél én kifinomultabb eszközöket alkalmazok, fiacskám! Különben nagyon felvágták a nyelved, hogy a rosseb essen beléd, de meglátod, nálam az igazság, és elő is jövök vele! Akkor aztán üldögélhetsz abban a nyugodt, szép irodádban, de hiába, a gyanú árnyéka rád is vetül majd!…
– Mire céloz, Pocok bácsi? A szüleimet támadja és én is kompromittálva leszek? Ezt azért megnézném, még meg sem születtem, amikor maga már gazembereskedett! Anyának papírjai vannak erről, úgyhogy hátrébb az agarakkal!
– Anyádnak papírjai vannak rólam?! Erről nem tudtam, fiacskám! És mik azok a papírok, régi cukorkás zacskók, selyem csomagolók? Ne viccelj öcskös, már minden elévült, édesanyád kibélelheti vele a szekrényt! Most elfordulok a kagylótól, mert nevetnem kell – bruhaha, bruhaha…na, most már elmúlt a nevethetnékem, folytathatod, te szerencsétlen!
– Én csak azt tudom, hogy anyánál vannak valami akták, amik magáról szólnak. Pontosabban egy Cukorfalat álnéven működő beépített ügynökről van bennük szó. Az akták negyven évre titkosítottak, igazából nem értem, hogy ezt miképpen biztosítják, mert ugye, az akták a mi előszobaszekrényünkben vannak, és bárki bármikor közreadhatja azok tartalmát…vegyünk például engem, Pocok bácsi! Különösen a mai beszélgetés után, hiszen annyira fel vagyok zaklatva, hogy észre sem veszem a „Szigorúan titkos és bizalmas – tartsd titokban mostantól 40 évig!” jelzést a dossziékon, felnyitom őket, és máris hívom a bulvársajtót, azok biztosan ugranak az ilyesmire!…
– A Cukorfalat álnév még nem vezet hozzám, tökfej! Ahhoz még sok-sok infót kell megszerezned, fiacskám! Ajánlom, maradj ki ebből, mert nem állok jót magamért!
– És az, hogy anyám sűrűn emlegeti patkányként ezt az embert? Igaz, hogy majdnem mindig kisbetűvel, de mit számít ez? Patkány, pocok, egyre megy!
– Csak találgass, te aktába oltott oktondi hivatalnok! Ne gyere azzal, hogy vessző van az „és” előtt, és ez is jelent valamit, mert mindjárt megmajrézom magam!
– Ennél jobbat tudok, Pocok bácsi! Van itt egy számla, negyven tonna cukorról. Az eladó bizonyos LYÁHIM KOCOP, Egrek tú 40. Ez már bizonyíték, nem? Maga volt a cukros bratyó, Pocok bácsi, ahogyan a bíró is mondta a száznegyvenhetedik tárgyaláson! Csak a bizonyítékot felejtették elvenni magától, így volt ideje és módja megenni a maradék negyven tonna cukrot! Oda a bizonyíték, oda az igazság!
– Mit bizonyít ez a számla, kérdem én! Lyáhim Kocop egy idegen ember, külföldi. Most már bizonyosan bottal üthetik a nyomát, amilyen balfácánok ott, az igazságszolgáltatásban!
– Mivel a számla az én asztalom van, Pocok bácsi, és naponta ezer meg ezer számlát látok, engem nem tud ilyen könnyen átverni, mint a bíró urat! Bevetettem a nálunk jól ismert tükrös módszert és meglepően gyorsan eredményre jutottam.
– Ugyan, mi lehet az a tükrös módszer, fiacskám?! Tükörből nézed az ügyfelet, úgy szólsz be neki? Vagy kétszer fésülködsz naponta? Nagy balfácán vagy te magad is, különben teljesen az apádra ütöttél, le sem tagadhatod, hogy lúzer vagy! Bezzeg én!
– Mielőtt sorolni kezdi a gazságait, Pocok bácsi, elmondom, igazából mi is az a tükrös módszer. Fogom a számlát és odatartom a tükör elé. Minden, ami a számlán van, fordítva látszik, legyen az betű, szám vagy bármilyen más jel. Eddig tetszik érteni, miről beszélek?
– Hogyne érteném, csak abban nem vagyok biztos, hogy te normális vagy! Ilyen gagyi trükkökkel dolgoztok ott, a Hivatalban? És mit értek el vele?! Fordítva látjátok a választékot a hajatokban? Aki balkezes, mindjárt jobbkezessé válik? Ha leguggoltok, hosszabb lesz a zakótok?!
– Viccelődjön csak, Pocok bácsi, ahogy a torkán kifér, úgysem fog sokáig ilyet tenni. Most megfogtam magát, és éppen a tükrös próba segített! Mondhatom, vagy még viccelődik pár percet?
– Mondjad, úgysem hallgatok oda!
– Szóval, a tükörben a következőket láttam. LYÁHIM KOCOP mint betűsor, hirtelen értelmet nyert, az egész megfordult, és a következők tárultak a szemem elé: POCOK MIHÁLY, Kerge út 40. És ez maga, Pocok bácsi, a maga címével, alias Patkány, a cukros bratyó, aki Cukorfalat néven követte el gazságait! Ez már bizonyíték, nem?!
– Még mindig nem látok összefüggést a számla és a Cukorfalat ügynök között. Ha ezt bebizonyítod, esküszöm, visszavonom a lúzer kifejezést. Marad a tökfej!
– Az a pillanat is eljön, Pocok bácsi, az a pillanat is eljön. Már követjük magát radaros kocsin, messzire nem tud menekülni! A kollégám bemérte a maga tartózkodási helyét, tudjuk, hogy a Krémes und Rétes Cukrászdában üldögél, fal és szürcsöl egyszerre, ez egyébként a kagylóba is behallatszik, továbbá felismerem a főpincér, Gyuri bácsi kellemetlenül érdes hangját, ahogyan a rendeléseket le szokta adni. Hogy biztosra menjen, elárulom, utoljára azt kiáltotta be a konyhába, hogy „Adjátok ki azt a rohadt krémest, a krumplifej már nagyon ideges!”. Most már hisz nekem, Pocok bácsi?
– Hinni nem hiszek, de elfogadom, hogy minden lépésemet követitek, ti ragadós kopók! De a Cukorfalat még mindig nagy falat neked, kis pancser!
– Én továbbra is a számlából indulok ki, ez nálam szakmai betegség. Keresem, hol lehet elbujtatva a Cukorfalat szó, mint egy előre megbeszélt egyezményes jel arra, hogy itt egy nagyon nagy konspiráció folyik!…Keresem, keresem… és megvan! Két helyen is beazonosítottam magát Pocok bácsi!
– Melyik két helyen? Csak azt ne mond, hogy megint a tükör előtt állsz, de most háttal, lehúzott nadrággal, és így felismertél engem? Mindenkinek van olyan, erre nem kellene felvágnod, te szerencsétlen!
– Viccelődni még lehet, Pocok bácsi, de nem sokáig! Az első hely, ahol megtaláltam becses álnevét, a termékmegjelölés utolsó sorában volt elrejtve, piciny betűkkel, zárójelesen, mint egy szakmai kód: „Sugarbit”. Ez angolul van és szó szerint Cukorfalatot jelent. A másikat sokkal nehezebben találtam meg, infrafény kellett hozzá, de nálunk az is van, Pocok bácsi!
– Egy-null a javadra, fiam, de ezzel még nem jutottál a végére! Nem lesz elegendő bizonyítékod ellenem, így mehetsz a süllyesztőbe! Azt hiszed, nem tudom, milyen rosszul áll a szénád odabent?! Csak egy szavamba kerül, és te már kívülről szemléled azokat a szép nagy ablakokat az irodádon!
– Fenyegetésnek elmegy, de nem az igazi, Pocok bácsi! Ugyanis a főnököm itt ül mellettem, az ő fülén fejhallgató van, és éppen a maga elleni vádiratot fogalmazza. Elmondhatom, mi a végső döfés a maga verzióján?!
– Hallgatlak, fiam, és eszem a krémest. Már fejben ki is dolgoztam a menekülési útvonalat, ne higgyétek, hogy csak úgy elkaptok, irodisták!
– A végső, a bizonyító erejű dokumentum csak infra alatt látható, de ott nagyon! Már le is fényképeztük érzékeny lencsével az írást, így a bíró úr is láthatja, ki maga, Pocok bácsi. De nem csigázom tovább magát, nem borzolom az idegeit, ahogy maga tette évekig a szüleimmel és velem is, amikor rendszeresen a mi házunk falát tisztelte meg a magáé helyett… Szóval, az infra az alábbiakat mutatta meg a számla „Megjegyzés” rovatában: „Ez az utolsó szállítmány, mert a nyomomban vannak! Csak az álnevemet tudják, meg a monogramomat, hogy PM. Ennél tovább úgyse jutnak, légy nyugodt. Találkozunk a Kerge u. 40-ben, a névtáblán Pocok Mihály áll. Ez vagyok én. Cukorfalat”.
– És most tegye le a krémest, Pocok bácsi, hallom, ahogy jönnek a kommandósok…betörik az ajtót, pedig nyitva áll…odarohannak magához, kicsavarják kezéből a tortavillát…és kérik a számlát, de nem a maga nevére…fémes csattanásokat hallok…ez csak nem a bilincs, Pocok bácsi?!…Vagy már nem is hall engem? Halló, ne tegye le! Most akartam megmondani, hová is vigyék ezt a Pockot! Halló!
>><<
A történetek Renkó Ferenc: Minirevizor színre lép... és Renkó Ferenc: Minirevizor folytatja... című kötetekből valók.
Nézd meg ezeket is:
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: